A filmről | Videoklipek | Plakátok | Sajtó | DVD | Kritikák | Elérhetőségek | Támogatóink | Zártosztály

Ördögi kör DVD kritikák

Kritikák:

Tóth Tamás: „az én kis lelkembe nagyon befészkelte magát”

Arros Attila: „a legmeghatározóbb érzésem az Ördögi körrel kapcsolatban, az a Zártosztály után tapasztalt fejlődés volt”

„az én kis lelkembe nagyon befészkelte magát”

Mindenekelőtt azt hiszem, a köszöneté kell, hogy legyen az első szó, mégpedig duplán: köszönöm kedves lenti barátaimnak, hogy lehetőséget adtak arra, hogy második filmjüket is megnézhessem lemezről – de mindenekelőtt köszönöm, hogy megajándékoztak ezzel a mozival. Ez egyszerűen remek volt, anélkül, hogy tudtam volna róla, kellemes meglepetésemre kedvenc témámban alkottak egy kifejezetten jó és jól összerakott amatőr filmet – ami most már korántsem annyira amatőr, mint elődje, a Zártosztály volt: az alkotók pedig gyakorlatilag minden hibát kijavítottak, ami az első közös projektjük alkalmával felmerült. Csak így tovább, srácok!

A lenti Gönczi Ferenc Gimnáziumba új lány érkezik, egy bizonyos Hanna (Pap Martina), aki kihasználva az udvari bunyó miatti kényszerbüntetés alkalmát, meghívja hétvégére egy ottalvós buliba osztálytársait az erdei pihenőházukba. Azt hiszem, nem sértődik meg egyik alkotó sem, ha azt mondom, számomra az egész film leggyengébb láncszeme egyébként ez a felütés, ami keretében bemutatják a szereplőket – ugyanis számomra ez olyan... kicsit olyan erőltetett lett. Amellett, hogy értem az egész logikáját, sőt rendezési szempontból is lényegesen könnyebb volt így egy térbe hozni a későbbi karaktereket, nekem mind a bunyó, mind a tanulószoba picit életszerűtlen lett. Nem mondom, hogy nem történik meg esetenként az iskolákban egy-egy verekedés, de valahol nekem túlságosan is megrendezettnek és kiszámítottnak (visszafogottnak?) tűnt az egész... hmmm nem is beszélve a tanulószobáról. Srácok, van még ilyen egyáltalán? A színészpalánták mindazonáltal minden tőlük telhetőt megtesznek a jelenet hitelességéért, és már itt, ezen a ponton feltűnt, mennyivel is összeszedettebb a színjáték, mennyivel jobb és profibb minden, mint korábban. Különösen a Lucát játszó Burinda Borbálán látszott az egyfilmnyi tapasztalat, ő viselkedett a legtermészetesebben a kamera előtt. És hogy a dicséret teljes legyen: egészen jó és kreatív ötlet volt a képregényesített karakterbemutatás, látszik, mennyi ötlet és filmszeretet szorult az alkotó triumvirátusba... de talán mégis, így, hogy ekkor még az ember semmit nem tud a sztori teljességéről, a részletekről – az ördög ugyebár a részletekben lakozik – kissé suta lett a nyitány. Míg Hanna átvág a kisvároson, arra a zenére, addig nincs is baj (a zenére majd még kitérek, érdemes), sőt, elégedetten mosolyodtam el magamban, hogy lám, a fiúk szereztek egy drónt is forgatni... de aztán az udvari jelenet túlságosan emlékeztet a Zártosztályos múltra – hogy utána szinte csodát lássak.

A Kocsmazaj zenéjére magában morfondírozó lányról ekkor még nem tudjuk, mit miért is csinál, nem is igazán értjük mondandója lényegét – érdemes a film után a nyitójelenetet újranézni, menyire más is az egész – és ez jó, ez simán bármelyik nagy moziban megállná a helyét. Kár, hogy nem írhatom le spoileresen, miről is van szó – de hadd legyen meglepetés mindenkinek, aki először látja a filmet –, mindenesetre a forgatókönyv alaposságát és átgondoltságát jelenti már a nyitó képsor is. És ebből az átgondoltságból aztán bizony később is bőven kijut: az erdei házas rész (a mozi háromnegyede) egy kiválóan felépített, remek kis drámába oltott sci-fi lett. Igen, senkit ne tévesszen meg az első pillanatra a tiniszerelem és cicaharc álcájába bújt sztori: miután kiderül, kicsoda Hanna és mit is akar, szintet képes lépni a film... legalábbis nálam így volt, de hát én rajongok ezért a műfajért. Egyébként meg, amíg nem tudjuk, mi a történet lényege, addig sem unatkozunk, ugyanis az alkotóknak sikerült azt a kötelező feszültséget és bizonytalanságot fenntartani, amit ilyenkor elvár az ember egy filmtől. Ja, és bocsi, itt már teljesen úgy beszélek és gondolkodok a moziról, hogy az amatőrfilmből az amatőr szót teljesen el lehet hagyni: a kiváló, remek és remekül időzített poénokkal, filmes kiszólásokkal operáló forgatókönyv mellé egyre magabiztosabb színészi játék társul.

És akkor itt két dolog miatt is meg kell álljak. Az egyik a gyerekek: ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre hitelesebbé, életszerűbbé minden egyes karakter, minden egyes gyerek játéka. Emma (Maturicz Vanda) különösen a szívem csücske – bazzeg, bárcsak lennék 25-tel fiatalabb, rohannék Lentibe! – az ő vagánysága, lazasága, introvertáltsága a csinossága mellett roppantul bejött. Hanna és Emma között nagyfilmeket megszégyenítő módon képes volt izzani a levegő, a két lány viszonya, rivalizálása nagyon jó – jók és életszerűek a dialógusok, és ezúttal a fiatalok tényleg úgy beszélnek, ahogy a fiatalok. Sőt... ha az extrák bakijait nézem, még talán visszafogottabban is, mint az átlag. Robika (Kunos Máté) illetve az egyértelmű kockának szánt Botond (Iván Soma) párosa meg más miatt volt érdekes a filmben. Ők szolgáltatták azt a nagyon jól átgondolt humort, ami gyakorlatilag végig kíséri a sztorit – a „Na, ezt már nem iszom meg!”-en jót nevettem – Botond pólója meg ugyebár... No1. És még valami: ami miatt az Odaát sorozatot különösen nagyra tartom és kedvelem, az a frenetikus zenéje mellett az állandó filmes poénok, kiszólások kimeríthetetlen tárháza – az Ördögi kör készítői pedig nem is egyszer leütik az ebben rejlő magas labdát. Gonosz halott, Eredet, A tökéletes trükk, Csillagok között – mi is szar, fiúk? – emlegetésével tök jó feelinget adtak a mozinak. Ahogy mondtam, erről az egészről süt a filmek szeretete, azok ismerete – no meg az, hogy Hollywooddal ellentétben itt volt MEO a forgatókönyvvel kapcsolatban...

Ha idáig eljutottatok, észrevettétek, hogy magáról a történetről túl sokat nem árultam el. A lényeg úgyis benn van a szinopszisban, Hanna okkal és céllal hívta bulizni az osztálytársait és a vidéki faház eseményei egyre komorabbra fordulnak... a kérdés már csak az, ki is ez a Hanna és mit is akar a többiektől... különösen Luca barátjától, Alextől (Markó Róbert). Tapasztaltabb néző talán kezdhet gyanakodni menet közben, de valahol biztos mindenkit meglep, mikor a puzzle darabjai a helyükre kerülnek: tök jó – és ezért is mondom, hogy átgondolt – hogy a korábban elejtett mondatoknak, tetteknek utólag értelme lesz. Sőt, aki igazán figyel, még Emma könyvéből is következtethet, picit még talán rá is lehetett volna játszani erre az egészre. A film egyértelmű csúcspontja pedig – az a jelenet, mikor mindenki egy terembe kerül a végére – több szempontból is bámulatos: először is nagyon jól felépített és megalapozott csavar következménye, szép érzelmi ívvel és töltettel, remek poénokkal („...ezen beszarsz...”), másodszor meg azzal a bizonyos trükkel. Srácok, földig hajolok előttetek, a múltkori horror trükkök után egy ilyen vizuális megvalósítás megcsinálása, egyáltalán használatának bátorsága minden tiszteletet megérdemel. Egyébként is, óriási elismerésem az operatőrnek/vágónak, baromi jó és ötletes felvételek sorozata színesíti a filmet, nagyszerű ütemű vágással. Én biztos nem tudnék ilyet, úgyhogy még egyszer óriási gratula!

Persze, tűnhet ez az egész egy nyalizós, baráti vállveregetős kritikának, de higgyétek el, nem az. Amúgy is megfogadtam már a film előtt, hogy másodszorra már nem kell annyira jóindulatúnak lennem, no meg a srácok is csak elvárják az építő jellegű kritikát – de megmondom őszintén semmi plusz szépítgetésre nem volt szükség. A kezdeti bizonytalanság után szépen magával ragadott a film, a szimpatikus szereplők és a sztori totál berántott magával – minderre pedig feltette a koronát a zene. Óriási ötlet – és amúgy nagy dolog – volt felkérni egy kevésbé ismert zenekart a dalszerzésre, a Kocsmazaj nevű formáció pedig rendesen feltette a pontot az i-re. Mindkét daluk egészen kiváló – képes voltam dúdolni másnap – az egész mozi ezzel a Szerelem első vérighez hasonló hangulatot kapott (vagy Utánam srácok, szabad a választás)... és a végén még valami. Ugye, ahogy vége lett, az maga egy külön misét megér, viszont van az Ördögi körnek egy egészen különleges olvasata is: Luca naplója tartalmaz olyan eseményeket is, amiket összefüggésbe hozva a megtörténtekkel, egészen érdekes gondolatokat vet fel...

Részemről mély elismerés ezért az egészért, messze jobban éreztem magam rajt, mint mondjuk az elmúlt hét két hollywoodi produkcióján a moziban. Itt látszik, mennyit számít egy jól átgondolt forgatókönyv, mennyit számít, ha valaki azért forgat filmet, mert szereti azt csinálni – nem pedig pénzért. A pontozástól viszont engedelmetekkel ezúttal is eltekintenék, úgy érzem, nem lenne korrekt egy ilyen „amatőr”filmet semmi máshoz mérni. Legyen elég annyi, hogy az én kis lelkembe nagyon befészkelte magát.

A DVD-ről

És akkor a dicséretnek még nincs vége. A helyzet az, hogy ezen a hazai döglődő lemezpiacon valami egészen extrém minőséget képvisel a kiadványotok, annak tartalma. Ilyet utoljára pont a ti DVD-teknél, a Zártosztálynál tapasztaltam, ennyire tartalmas, informatív anyag nagyon rég jött ki hivatalos stúdiótól. Viszont... megint jól kicsesztetek velem, mert plusz másfél napom ráment, mire végeztem mindennel, de nem bántam meg: az extrák minden egyes perce kincs volt. Már a két videoklip is zseniális, az meg, hogy arról is van werkfilm, külön jó. Hihetetlen, a film után még képesek voltatok klipet is forgatni... s ha már werk. Másodszorra már talán lehet azt mondani, hogy szokásosan informatív és nagyszerű anyag, de azon speciel meglepődtem, hogy az a bizonyos drón, amit én annak hittem, az Gyula volt a háztetőn... ugye? Nagyon jó, hogy megmutattátok A TRÜKK készítését, és külön kiemelném Luca naplóját. Ez nagyon kevés filmnél van, hogy az adott mozi egy-egy eleme az extrák között önálló életre kel – Ridley Scott szokott ilyet csinálni – és itt a naplóval az történt. Qrva jó volt olvasni... és qrva jó volt nézni a tablóképet, mindkét változatát. De kedves Erős Arnold úr, nem arról volt szó, hogy a másodikon – amin amúgy Borbála képhez más név van írva – eredeti neveken szerepelnek az emberkék?

Ez most már nem csak kategóriájában, hanem szélesebb körben is nagyszerű anyag: jó film, osztályon felüli kiadványon. Csak így tovább!



2017. február 1.

Tóth Tamás

filmforum.hungarianforum.com

„a legmeghatározóbb érzésem az Ördögi körrel kapcsolatban, az a Zártosztály után tapasztalt fejlődés volt”

Akik esetleg régebb óta olvasnak minket, tudhatják, hogy időnként olyan filmekkel is foglalkozunk, amiket lelkes filmszeretők készítenek önszorgalomból, kíváncsiságból, kalandként, hogy milyen a kamera, az írógép másik oldalán lenni, a rendezői székben ülni. Nekem személyes kötődésem is volt az egyik ilyenhez, de van egy csapat, akiknek a fejlődése is végigkövethető kis fórumunkon, hiszen az előző két filmjükről is megemlékeztünk (Tükörkép, Zártosztály), nemrég pedig elkészült a harmadik alkotásuk.

A helyszín ismét Magyarország saját kis "homályzónája", Lenti, azon belül is a középiskola, ahol reggel a diákok gyülekeznek, várva a becsengetést. A többség a saját kis dolgaival van elfoglalva, ahogy tinédzsereknél szokás: ki kivel kavar vagy kavarna, mi lesz a hétvégi buli, hülye tanárok, stb.. Az egyetlen, aki kilóg a sorból, az a csak pár napja ide járó Hanna, még épp csak ismerkedik a helyi viszonyokkal, hamarosan azonban alkalma lesz szorosabb ismertségeket is kötni. Egy verekedéssé fajuló kakaskodás jó pár embernek biztosítja a délutáni elfoglaltságot az iskola falai között, aminek végén Hanna felajánlja a sorstársainak (az egy párt alkotó Lucának és Alexnek, Zoénak (ő Luca barátnője), a Zoéért epekedő, geek Botondnak és a nagyszájú Robikának), hogy ha van kedvük, utazzanak le vele a szülei hétvégi házába, egy erdei vadászházba, hogy ott töltsék a hétvégét. Majdnem mind jó ötletnek tartják a dolgot, hiszen egy egész este, távol a szülőktől, távol mindentől csak jó lehet... kivéve az utólag csatlakozó Emmát, Luca testvérét. A lánynak gyakran vannak megérzései, és most azt súgják az ösztönei, hogy jó lesz vigyázni Hannával, hiszen túl bizalmaskodó ahhoz képest, hogy alig két napja ismeri őket, gyakorlatilag látásból.

Lehet, kicsit tisztességtelen egy filmet nem önmagában bemutatni, hanem egy másikkal összevetésben, de a legmeghatározóbb érzésem az Ördögi körrel kapcsolatban, az a Zártosztály után tapasztalt fejlődés volt. Elég csak a sztorit végiggondolni, hiszen amíg annak egy meglehetősen egyszerű iskolai kísértetjárás volt a története, itt a "ház az erdő mélyén" jellegű trancsírhorror-jellegű cselekmény gyorsan átvált valami egészen másba. Hiába épülnek ugyanarra a vázra, iskolai bevezetővel meg elzárt diákcsoporttal, és a szinte már menetrend szerint érkező Komikus karakter 1.-gyel, látszik, hogy a cél egy sokkal összetettebb, csavarosabb, jó pár meglepetésre épülő film volt, amiben az idő is fontos tényező. A váz pedig érthető, hiszen az írók közel állnak ehhez a világhoz, látszik, hogy sokat foglalkoznak középiskolai diákokkal, akikből a színészi gárda jelentős része is áll. Sokat tudnak a problémáikról, a jellegzetes figurákról, és ezt felhasználva a bevezető most is sok olyan dolgot lefektet, sok olyan kapcsolatot bemutat, aminek később szerepe lesz, mindezt hangulatában hitelesen. Általánosságban a történetben ok-okozattal sincs baj, a motivációk jól követhetőek, némi titokzatossággal, köszönhetően annak, hogy sok olyan előreutalás, előkészítés van, aminek csak később lesz jelentősége, de jól működnek a visszautalások is, szinte kényszerítve a nézőt, hogy lázasan próbáljon visszaemlékezni, mi hogyan is volt. Ráadásul az nagyon tetszett, hogy ezek a felszínesnek tűnő kis viszonyok, csábítások, féltékenykedések nem csak színesítik a történetet, hanem alapvetően és több rétegben egymásra épülve határozzák meg a cselekményt, ami így végig megmarad ebben a körben, és ami, akárhogy is nézem, csaknem egyedülálló! Bőven kárpótolt ez azért, hogy ezt megtámogatandó, néhány dolog cserébe el van intézve annyival, hogy "van, és kész".

Technikailag ugrott talán legnagyobbat a film, különösen ami a hangot illeti. Itt-ott visszhangzik kicsit, de zárt helyeken teljesen elnézhető, a külső felvételek viszont sokkal tisztábbak. Semmi a szövegre rátelepülő zaj, madárcsicsergés meg kavicscsikorgás, amitől alig érteni, ki mit mond. A zene is jó, a KoCsMaZaJ zenekar dalai nekem bejöttek, sokat hozzátettek a hangulathoz. A kép is rendben volt, legfeljebb az árnyékos-napos részek kontrasztjából adódott néha probléma a fényekből, ahogy a vágásban is csak néha szisszentem fel, mert "ugrott egyet" az egyébként folyamatos jelenet (pl.: az iskolában, Gebra megindulásánál). Jók voltak a vizuális eszközök, a bemutatkozásként kiemelt, rajzos átmenet vicces ötlet. A díszletként használt vadászház tetszett, és jó, hogy annak is van magyarázata, hogy kicsit kopár, de még jobban tetszett a játék egyik-másik kellékkel, amik elsőre talán fel sem tűnnek. Jót nevettem például azon, ahogy Robika bánik a faragott nyárssal, miután kiderült, hogy van rendes is, a másik meg, amit nagyon megjegyeztem, az Botond pólója, amiből én egy külön kis utalást, egy csavaros mellékszálat is el tudtam volna képzelni... bár végülis lehet, hogy az is volt, és majdnem be is jött. De remek kellék volt a napló, a Stephen King könyv, ismerősek és kellemesek a filmes kiszólogatások, utalások, ami ekkora filmrajongóknál a minimum; és egy kis szolgálati közlemény ehhez kapcsolódóan: igen, "tényleg" a Tökéletes trükk a legjobb, és nem, a Csillagok között sem szar.

A Zártosztályos írásban sokat elidőztem a színészeknél illetve a szövegkönyvnél, hogy a szavak mennyire hangzanak természetesnek a szereplők szájából, és hogy a viselkedésük, a megjelenített reakciók mennyire vannak összhangban az eseményekkel. Amatőr színészekről lévén szó persze nem is lehet cél, hogy mindent mindig teljesen hitelesen adjanak elő; érthető, ha kicsit merevebben mozognak, beszélnek. De akkor sokszor akadoztak a beszélgetések, és a tiniken nagyon látszott, hogy a betanult szövegre koncentrálnak. Itt ez sokkal gördülékenyebb volt, eleve mert nincsenek a hosszú szünetek egy-egy mondat, válasz között, sokkal-sokkal feszesebb a vágás, másrészt meg úgy tűnt, a mostani szövegkönyv jobban a diákok szájára, nyelvezetére áll, a beszólásokkal, a poénokkal és az érzelmekkel együtt. Azért egy kicsit megint megkönnyeztem befelé, hogy micsoda remek mondatok lettek a bakiparádéba "száműzve". Feszültségből is akad jófajta, több akciójelenetre is futja (a nyaknak szegezett nyárson kicsit meg is rezzentem), de a tényleges reakciókkal már mondjuk akadtak gondjaim. Néhány helyen a meglepődés elég visszafogottra sikerült (pl. a fedél ellökése, és utána a táska megtalálása közti érzelmi különbség), ahogy az is furcsa, ha az egyik szereplő menekülni próbál, és csak egy ember ugrik utána, a többiek egy helyben ülve várnak a csapóra. Így is látszik, milyen sok munka volt összerakni egy-egy jelenetet, hogy sok apróságra figyeltek oda, például a jelenetek közti átkötésekre, ami mindenkitől nagyobb koncentrációt kívánt. Mindenesetre a színészek közül – akik mind jól játszanak – név szerint is szeretnék megemlékezni Burinda Borbáláról, akiben már azért jócskán munkál a rutin is, így ügyesebb, és Kunos Mátéról, aki ugyan Robikaként csak humoros mellékszereplő volt, de jól hozta a bulikirályt a netről gyűjtött csajozós szövegeivel és a tapadósságával, és kedvelhetővé tette még ezt a lökött pojácát is.

A másik vesszőparipámat viszont megint elő kell egy kicsit vennem, mert most, ahogy a többi szempontban nekem előrelépés volt, ami "lemaradt", az jobban kilógott... és ez a mozgalmasság. Az erdőbe érkezés után jó párszor van az, hogy a szereplők csak félrenézve, némán ülnek, várva, hogy történjen valami, hogy mondaniuk kelljen valamit, amíg megérkezik melléjük valaki, pedig, hogy ne fecsegjenek a suliról, a szülőkről, stb., ha már többen rég ismerik egymást, aligha valószínű... akkor is, amikor ennek nincs olyan dramaturgiai jelentősége, mint a "spontán" filmes csevegésnek. Nagyon fontos részemről, hogy egy filmben helye legyen a keretben akkor is a szereplőknek, amikor nem közvetlenül velük foglalkozik a forgatókönyv, hogy ne csak "letámasztva", kellékként használják őket, főleg ha egy helyen vannak mind, és ez itt nem mindig volt meg. Ahogy a Zártosztályban vártam volna némi okkultista hátteret, beszélgetéseket, valami "szeánszosat", ha már "szellemet idéznek" a diákok, itt nagyon hiányoltam a bulihangulatot, ha már direkt ezért jöttek a vadászházba. Mondjuk valami zenét egy hangfalból, hogy hoznak tollast, labdát, és azzal játszanak, és nehezen hittem el, hogy csak Robika sörözik, a többiek teljesen absztinensek (komolyan, bármit előbb bevettem a sztoriból, mint ezt). Lehet, hogy ez csak "vatta", de a szűk térbe zárt filmekben elengedhetetlen, különben a film "lötyög", azt eredményezve, hogy talán a felelés előtti vészterhes pillanatokban is beszédesebbek, vidámabbak a diákok, mint időnként ennél a szalonnasütésnél.

Szóval nekem az irány és az állomások is tetszenek, olyan film meg úgy sincs, amin nem lehetne egy-két foltocskát találni, amiket aztán újra és újra meg lehet próbálni átalakítani, ha arra tényleges igény van... vagy lehet stílusjeggyé tenni, ha ez volt a szándék mögötte. Az Ördögi kör megérdemli a gratulációt, az egész filmkészítés meg, az állandó jobbítási kényszer miatt, úgyis egy ördögi kör...



2017. február 1.

Arros Attila

filmforum.hungarianforum.com

Nagy Gyula - grafikus mérnök informatikus - Lenti, 2016. - Minden jog fenntartva! - Utolsó frissítés: 2017.02.01